Otthon elrejtettem az apró tárgyat, bizonytalanul, hogy miért fontos, mégis képtelen voltam elengedni. A napok hetekké váltak, és a gyász hullámokban hömpölygött, néha olyan élesen, hogy elvette a lélegzetemet, máskor csendesen és elgondolkodtatóan, amikor a legkevésbé számítottam rá. Lassan kezdtem megérteni, hogy a gyógyulás nem azt jelenti, hogy felejtünk, vagy úgy teszünk, mintha az élet nem változott volna. Azt jelenti, hogy megtanuljuk, hogyan cipeljük el a történteket anélkül, hogy hagynánk, hogy óránként elnyeljen, és ez a tárgy csendes emlékeztetővé vált arra, hogy a szerelem és a veszteség létezhet egymás mellett anélkül, hogy kioltanák egymást.
Visszatekintve ez a találkozás kevésbé drámai fordulópontnak, inkább egy kezdetnek tűnik. Ez volt az első pillanat, amikor elhittem magamnak, hogy még a mély bánatban is megjelenhet az értelem a kapcsolódások révén, akár valaki olyantól is, akit talán soha többé nem látunk. Szavai nem jóslatok vagy figyelmeztetések voltak, csupán egy gyengéd felismerés, hogy vannak dolgok, amik megérdemlik a törődést, még akkor is, ha fáj nekik ölelni őket. A gyógyulás nem egyik napról a másikra jött, hanem lassan, a reflexió, a támogatás és a növekvő megértés révén, hogy a továbblépéshez nem kell elengedni azt, ami számít.
